A lélekkel foglalkozni, beismerni annak megbetegedését, nagyon nehéz. Korábban világszerte elterjedt az a tény, hogy a lelki problémák, mint olyanok, eltúlzott jelenségek, unatkozó emberek sajátjai. Szerencsére manapság máshogy áll a helyzet, a különféle terápiák pedig hatalmas segítséget nyújtanak abban az embereknek, hogy könnyebben tudják feldolgozni és megoldani a hétköznapokban tapasztalt problémákat. A családterápia egy e „kezelések” közül, és abban különbözik a társaitól, hogy a foglalkozásokon nem egy vagy két ember van jelen –mint a párterápián például-, hanem az egész család. Ez a helyzet az elején talán kényelmetlen lehet, hiszen a família egy bizonyos problémával keresi fel a szakembert- és erről a belső feszültségről ott, mindenki előtt nyíltan kell beszélni, színt vallani.
Éppen emiatt az éles helyzet miatt sokan idegenkednek a gondolattól, hogy családterápián vegyenek részt, de a legfélelmetesebb ok mind közül a tapasztalt ódzkodásnak az ismeretlentől való félelem. Mi vár ránk a családterápia alatt? Nem fogja még mélyebbé tenni a problémát, ha egy idegen ember előtt beszélünk róla? Mi az, amit elmondhatunk, minek kell titokban maradnia? Nos, a kérdésekre mindenki egyénileg találja meg a választ, ám az utóbbira – mi maradjon titokban?- egyértelmű a felelet: semmi- hiszen, ha valóban megoldásra vágyunk, őszintének kell lennünk. Azt terapeutája válogatja, milyen feladatokat ad a megjelenő „pácienseknek” a foglalkozás alatt, azonban van három közkedvelt módszer, ami előbb vagy utóbb, de helyet kap majd a családterápia folyamán.
Az első módszer, amit a szakemberek szívesen használnak az úgynevezett „szereptorta”. Nem meglepő a kijelentés, hogy a mindennapokban mindnyájan szerepet játszunk: másak vagyunk a családdal, másak a barátokkal, a munkahelyen, vagy amikor csak magunk vagyunk. A szereptorta lényege az, hogy a jelenlévők egy kör diagramot – egy tortát felülnézetből- felosztanak a jelen életük szerepei szerint, olyan nagyságrendű szeleteket vágva le abból, amilyen nagynak érzik a szóban forgó szerep fontosságát és relevanciáját. A terapeuta megkérheti őket arra is, hogy rajzoljanak még egy tortát, és töltsék ki aszerint, milyennek gondolják az elkövetkező öt évben betöltött szerepeiket. Ez a kis apróság segít megértetetni, milyen fontossági sorrend van az egyes személyek életében, milyennek képzelik el a jövőjüket. A másik szintén kedvelt játék a családterápia foglalkozása alatt a családcímer rajzolása.
A „de hát én nem tudok rajzolni” jellegű felkiáltások gyakorisága nem függ össze a módszer sikerességével, hiszen a kézügyesség ez esetben abszolút nem mérvadó. Mire jó a játék? Nos, a válasz nagyon egyszerű: a családtagok olyan valamit fognak a címerbe rajzolni, amiről úgy érzik, a családjuk közös sajátja, vagyis egyformán jellemzi őket. Ebből sok mindenre lehet következtetni- például, ha valaki egy madarat vagy szárnyakat rajzol a címerbe, talán az jelentheti azt is, hogy a családot a folyamatos költözés jellemzi, amiből akár lelki problémák is adódhatnak. Ha a családterápia jelenlevői között kisgyermek is van, a bábozás is előkerülhet a foglalkozások alatt: a terapeuta kosárból kínál bábfigurákat a családtagoknak- itt már a választás is sokat mond a problémáról, amivel a szülők a családterápiára hozták a gyereküket, de a bábok által elmesélt történet már valóban mérvadó lesz a foglalkozást vezető személynek. Általánosságban elmondható, hogy az első óra az, ami talán kellemetlenebb vagy idegenebb a megjelenő személyeknek a családterápián, de ahogy felenged a családtagokban a feszültség, megy minden a maga útján.